A dublini látogatás

A 2 és fél órás buszút után épségben megérkeztem Dublinba.  Szerencsére a pályaudvar a város központjában volt, így neme kellett sokat gyalogolnom a szállásomig. Persze így sem ment egyszerűen, mert a városban alig vannak utcanév táblák, házszámot jelző, pedig még annyi sem. 2 másik hostelbe is sikerült bemennem, mire végre megtaláltam, amit kerestem.

Gyors lepakolás után el is indultam várost nézni. Konkrét tervek hiányéban úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha keresek egy parkot, és ott kidolgozom a következő három nap haditervét. Célba is vettem a város szélén található Phoenix parkot. Mivel térképem megint csak a belvárosra koncentrált, a külsőbb kerületek csak jelzésszerűen voltak feltüntetve, így csak azt tudtam, a Leafy mentén kell, hogy haladja. Habár az idő egy kicsit lehűlt a belfasti kánikulához képest, még mindig magasan a sokéves átlag felett volt. Megérkezvén le is vetettem magamat a fűbe, hogy áttanulmányozzam az útikönyvemet és a térképet. A park amúgy hatalmas, Európa legnagyobb városi parkja, több mint 11 km-es kerítés veszi körbe. Sajnos térkép hiányában mit sem sejtettem a méreteiről, így valójában csak nagyjából a 10%-át láthattam. Bár lehet, hogy jobb is így, biztos nem lett volna erőm az egészet végigjárni. Utam, kis kerülővel a déli városrészen és a Trinity Collage-n keresztül vezetett vissza szállásomig. A rövid alvásnak és a kimerítő utazásnak köszönhetően hulla fáradt voltam, így megint a korai lefekvés mellett döntöttem.

Másnap reggel sajnos véget ért az egész heti jó szerencsém. Az idő tovább hűlt, és be is borult, de az a fő, hogy nem esett. Neki is vágtam a városnak, délelőtti tervem a dublini botanikus kert volt. 3 km-nyi gyaloglás után meg is érkeztem a városközponttól északra található kertbe. Legnagyobb meglepetésemre a belépés teljesen ingyenes volt, úgyhogy a park térképével a kezemben meg is indultam az üvegházak felé. A gyönyörű, Viktoriánus kovácsoltvas üveghátak szebbnél szebb növényeket rejtettek. Természetesen mindegyik más éghajlatot mutatott be, a szubtrópusitól egészen az alpesiig. A kertben pedig a növények rendszertanilag csoportosítva családok szerint (Ej de jól jött ez volna néhány évvel ezelőtt). A park amúgy hasonlít a londoni Kew Garden-hez bár egy kicsit kisebb és kevésbé színvonalas.

A visszavezető úton már megint a saját fejem után mentem, így sikerült egy hatalmas kerülővel megérkezni a városközpontba. A lehetséges kulturális programok közül leginkább a Dublin Castle ragadta meg az érdeklődésem, így be is fizettem egy túrára. A nagyjából 1 órás séta során elmesélték a vár és város történetét, végignéztük a helytartó palotájának szobáit, majd az alagsorba is lementünk.

Este vacsora után még tetem egy sétát a Tempe Bár nevű városrészben. Azt érdemes tudni róla, hogy ez a város fő művészeti és szórakozó központja tele pub-okkal és utcazenészekkel. Esténként a város fiatalsága, és persze a turisták, itt gyűlnek össze, hogy egy pint mellett levezessék a napi stresszt.

Ez után visszamentem a szállásomra, hogy kellően rápihenhessek az utolsó teljes napomra. Amúgy a hostelről az elhelyezkedésén kívül nem sok jó mondható el. Az impozáns recepció után meglehetősem lehangoló hálóterem fogadott. Hatalmas szoba, tele emeletes ágyakkal. A szobatársak felhozatala annál színesebb volt. Főként afroírek és spanyolajkúak (remélem ez már elég píszí), némelyik hosszabb áttartózkodásra rendezkedett be. Szerencsére a hálóterem csak szombat estére telt meg teljesen.

Másnap a Stephen’s Green nevű park érintésével indultam neki, hogy megkeressem az St Patrick katedrálist, mely a város legnagyobb temploma. Azonban mivel nem ez a legöregebb, úgy döntöttem, nem ide megyek be. Rövid séta után meg is érkeztem aznapi fő célpontomhoz, a Christ Church katedrálishoz. Habár a XII. században épült katedrálist az idők folyamán többször is felújították, néhol még ma is láthatóak eredeti részek. Többek között itt található Strongbow síremléke, valamint itt őrizték St Laurence O’Toole szívét is, amíg a hónap elején el nem lopták. Így sajnos csak az üres kalitkát tekinthettem meg a falon.  Hazafelé még benéztem a Természettudományi Múzeumba, de nem időztem túl sokáig, mert már nagyon fáradt voltam. Hazaérve összepakoltam a cuccaimat, és felkészültem a következő napi utazásra.

Másnap a kicsekkolást követően még volt annyi időm, hogy elmenjek egy gyors sétára. Szerencsére napos idő volt, így jó emlékekkel távoztam Dublinból. Délben buszra szálltam, és röpke 4 és fél órás zötykölődés után megérkeztem a festői Cork-ba. Innen újabb fél óra buszozás után sikerült megérkeznem következő vendéglátómhoz.

Ezzel véget is ért egyhetes utazásom, de remélem, egy-egy rövidebb utazós élményemet még majd meg tudom osztani a blogon.

Napi kérdés

Mint ahogy megszoktátok, a hűséges olvasók most is lehetőséget kapnak arra, hogy egy újabb mivagyunkazok ereklyével legyenek gazdagabbak. Ehhez nem kell mást tennetek, mint helyes megtippelni a következő kérdést.

A Belfasti polgármesteri cím mellé egy díszes arany nyaklánc is jár. Arra lennék kíváncsi, vajon mekkora a lánc súlya. Segítségnek mellékelek egy képet, melyen a jelenlegi polgármester látható az ominózus ékszerrel.

Természetesen amennyiben nem születik pontosa megejtés, a legközelebbi válasz gazdája kapja a nyereményt. (Ugye Balázs???)

Belfasti nyár

Az autókölcsönzőtől nagyjából 15 percbe telt, míg elgyalogoltam a hostelemig, ahol be kellett csekkolnom. Itt szerencsére megnyugtattak, hogy nem kell átmennem a másik hostelbe, ahova eredetileg foglaltam, itt is van szabad szoba, és ez jobb helyen is van. Lepakolás után le is mentem a konyhába, hogy megreggelizzek, bár már lehet, hogy inkább korai ebédnek számított. Szóba is elegyedtem egy skót lánnyal, akinek a barátai még mindig nem keltek fel, és egy amerikai sráccal, aki 3 hónapnyi portugáliai tartózkodás sután érkezett Belfastba. Rövid beszélgetés után a srác meg is kínált bennünket a több féle algából és egyéb porokból kevert zöld színű bio-italából, állítva, ez több ásványi anyagot tartalmaz, mint bármi más. Nem volt túl vészes az íze, de azért nem szívesen innám ezt minden nap.

Nem időztem velük túl sokáig, úgy gondoltam, ideje, hogy a város felfedezésére induljak. Egy kis bolyongás és tanácstalanság után úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha a Queen’s University mellett található botanikus kert felé veszem az irányt. Nagyjából fél óra séta után meg is érkeztem. A gyönyörű, vörös téglából épült egyetem nagyon jól nézett ki a napsütésben. Tovább haladva megérkeztem az botanikus kerthez. A remek időben persze az egész park zsúfolásig volt, családokkal, és egyetemistákkal. Mindenki a fűben ücsörgött, vagy focizott, frizbizett. Leültem hát én is, hogy egy kicsit kipihenjem a fáradalmaimat. Kedvem lett volna megenni egy fagyit is, de a közelben parkoló fagyis kocsinál végig legalább 10-15 méteres sor állt, amit nem volt kedvem végigállni. A parkban egyébként található két üvegház is. Az egyik sajnos felújítás miatt zárva volt, de a másikba bárki ingyen bemehetett. A gyönyörű Victoria korabeli épületben pálmák, kaktuszok, és rengeteg tulipán és nárcisz volt. A park szintén tele volt virágokkal, legfőképp jácintokkal, melynek illata még hangulatosabbá tette az egész helyet.

Szintén a parkban található az Usler múzeum, és ez is teljesen ingyen tekinthető meg. Az épületben 4 emeleten található kiállítás, történelmi művészeti és természeti témakörökben. Az interaktív kiállítás nagyon színvonalas, szégyellem, hogy nem volt erőm teljes egészében végigjárni, így csak bele-bele csippentettem az egyes témákba.

Újabb pihenő után úgy döntöttem, felkeresem a folyó túloldalán található Ormeau parkot. Ez méretre sokkal nagyobb a botanikus kertnél, és inkább hasonlít a Londonban található parkokhoz. Kicsit természetesebb, vadregényes, nincs benne annyi virágágyás. Itt kevesebben is voltak, de azért ugyanúgy megfelelt egy kis pihenésre.

A késői indulásnak az lett a következménye, hogy elég hamar eltelt a nap. Mivel az előző két nap meglehetősen kifárasztott, úgy éreztem, inkább hazamegyek, és rápihenek a következő napra. Este kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen a 9 ágyas szobában. Egy nagydarab feka aludt még ott, aki előre figyelmeztetett, hogy horkol. Hát nem hazudott. Szerencsére volt nálam füldugó, s amúgy is annyira fáradt voltam, hogy bárhol elaludtam volna.

A korai lefekvésnek meg is lett a haszna. Szerdán újult erővel pattantam ki az ágyból. Gyors reggeli után már neki is vágtam a város felfedezésének. A cél, a város északi része, és a kikötő.

Belfast a Titanic városa, és ezt lépten, nyomon az ember tudtára is adják. Nem elég, hogy a hogy a városházához vezető úton a Titanic és egyéb, a városban épült híres hajók nevei olvashatóak, és a dokkokhoz közeli városrészt is a Titanic negyedre keresztelték, de itt épült fel a legnagyobb Titanic múzeum is. Sajnos csak a hét végére tervezték a nyitást, így pont lemaradtam róla hogy kifizethessem a 15 eurós jegyet. Szerencsére azért közel lehetett menni fényképezkedni, és mivel láttam, hogy van, aki be is megy az étterembe, gondoltam miért ne. Sajnos semmi érdekeset nem láttam bent, így gyorsan ki is jöttem, ahol meg is szólított egy öltönyös biztonsági, hogy nem kéne bemenni. Mondtam neki, hogy én csak mások után mentem, mire azt válaszolta, hogy ők sajtósok. (Egyáltalán nem néztek ki annak.) Szerencsére nem problémázott, így mentem is tovább.

Ezután útba ejtettem a W5 nevű tudományos múzeumot, de mivel fizetni kellett volna érte, úgy gondoltam, nincs értelme bemenni, ha úgysincs időm és energiám végigjárni. Így inkább visszamentem a Logan partjára, és elfogyasztottam egy szendvicset. Utamat folytatva elérkeztem a Victoria Square-hez. Ez meglepő módon nem egy tér, hanem egy bevásárlóközpont. Érdekessége, hogy a középpontjában egy nagyjából 7 emelet magas kilátó van, egy hatalmas üvegfélgömbben.

Amúgy maga a város nagyon szép, bár lehet, hogy továbbra is csak az időjárás gyakorolt rám ennyire pozitív hatást. Lehet, hogy csak én jártam a rossz kerületekben, de egyáltalán nem tapasztaltam a katolikus-protestáns ellentétet, amivel mindenhol riogatnak. Szerintem Derryben sokkal inkább érezhető volt.

Jobb ötletem nem lévén, úgy gondoltam, részt veszek a City Hall-on végigvezető túrán. A túravezetőnek meglehetősen erős északi akcentusa volt, így egy kicsit nehéz volt megérteni mit mond, de szerencsére megbirkóztam a feladattal. A túra folyamán végig látogattuk a termeket és még a képviselők és a polgármester székébe is bele lehetett ülni, és természetesen a Titanic is szóba került. Ezután hazafelé vettem az irányt, mert már elég fáradt és éhes voltam.

Éppen vacsoráztam, amikor jött egy SMS Alicetől, a kínai lánytól, akivel Derryben találkoztam, hogy van e kedvem valami programhoz az este. Mondta, hogy Alexszel egy Couchsurf-ös buliba mennek, és ha akarok, nyugodtan csatlakozhatok. Gondoltam miért ne. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy egy kicsit messze colt. Nagyjából 25 perc gyaloglás, és még legalább ugyanennyi bolyongás után meg is érkeztem a partiba. Nem voltak sokan, de a hangulat remek volt. Épp túl voltak a vacsorán, így már csak az ivás volt hátra. A társaság elég nemzetközi volt, valójában csak egy helyi volt az asztalnál. A többiek angol, kínai, spanyol, ír, lett.  Gyorsan repült az idő, közben névkitalálósat és dible-duble ivós játékot kis játszottunk. Nagyon jól éreztem magam, majdnem 1 óra volt, mire elindultunk haza. Szerencsére Alexék elkisértek egy darabon, így hazafelé már könnyebb volt az út.

Hazaérve meglepve tapasztaltam, hogy szobatársam még nincs otthon. Épp elaludtam, mire sikerült beállítania, de nem ez volt az este csúcs pillanata. Nagyjából fél 4 tájban ugyanis beállított egy újabb vendég, aki láthatóan akkor érkezett meg. Szerencsére ő is elég hangosan horkolt, így sztereóban tudtam hallgatni őket.

Másnap reggel holt fáradtan keltem fel, majd gyors reggeli után kivonszoltam magam a közeli buszállomásra. 10 órakor már el is hagytam fáradt Belfastot, hogy röpke 2 és fél óra buszozás után megérkezzek Dublinba.

Az előző posztot ott hagytam abba, hogy a reptéren elbúcsúztam Tarától a vendéglátómtól. De meglepő módon, nem azért mentem oda, mert repülővel készültem továbbmenni, hanem azért, hogy felvegyem a bérelt autómat, és nekivágjak a Giant’s Causeway és Belfast felé tartó túrámnak, útközben megállva az összes látványosságnál. (Mindenki megnyugodhat, posztot írok, tehát a történet happy end-el végződött.)

A gyors papírmunka után 9:40-kor már bent is ültem az AVIS által számomra biztosított gyönyörű, kék színű Peogeot 107-esben. Az első pár méter nehézségeit leküzdve neki is vágtam a hosszú útnak (aki nem tudná, Észak-Írországban is az út bal oldalán vezetnek, csakúgy, mint Angliában vagy Írországban). Szerencsére mindenhol ki volt táblázva, hogy merre vezet a túra útvonala, így el sem lehetett volna téveszteni.

Első állomásom a Benone Strand volt. A 10 km-es gyönyörű homokos stand Írország legszebbjei közé tartozik. De nem időztem itt sokáig, egy gyors séta után már mentem is tovább, mert tudtam, még hosszú út vár rám. Az út végig gyönyörű vidéken vezetett keresztül, balkéz felől az óceánba érő sziklák és kisebb homokos tengerpartok váltogatták egymást, míg a másik oldalon hegyek, és kisvárosok váltakoztak. Szerencsére minden látnivaló ki volt táblázva, és megállóhely is volt kialakítva, így elég gyakran parkoltam le 10-15 percre, egy kis nézelődésre és fényképezkedésre. A White Rock sziklái, és egyéb kisebb látnivalók gyors megtekintése után már éreztem, sietnem kell, mert így sosem fogok odaérni a Causeway-hoz. Még egy utolsó megállót tettem a Dunluce Castle-hoz, de be már nem menten, csak kívülről csináltam néhány fotót, és már száguldottam is tovább a fő látványossághoz.

Nagyjából fél 2 körül érkeztem meg, gyors leparkolás, majd egy szendvics elfogyasztása után el is indultam, hogy felfedezzem a környéket. Szerencsére belépőt nem kellett fizetni, egyedül a parkolásért kértek 6 fontot.

Magához az átjáróhoz egy nagyjából egy km-es út vezetett le, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a környező sziklákra és az óceánra. Az időjárás aznap is a kegyeibe fogadott, szokatlanul meleg, már-már nyárias idő fogadott. 20-22 °C, és egy felhő sem volt az égen. A partra leérve teljesen elállt a lélegzetem amint megpillantottam az Óriások átjáróját.  A vízből kiemelkedő mindegy 37 000 bazaltoszlop lenyűgöző látványt nyújtott. Nevének magyarázatára több legenda is született. A leghíresebb szerint, egy Finn MacCool nevű óriás építette, hogy ezen keljen át Skóciába, és ott megvívjon a rivális óriással.

Természetesen azonnal neki is álltam fényképezni, és hogy végre legyen néhány olyan kép, amin én is rajta vagyok, elég gyakran kértem meg a többi látogatót, hogy csináljon egy-két képet rólam. Szerencsére sikerült elkerülnöm a nagy tömeget, ha hétvégén mentem volna, biztosan többen vannak, de egy két ázsiai csoportnak azért így is sikerült megzavarni a nyugalmat.

Kicsit tovább sétálva megtekintettem a Giant’s boot-ot, mely egy hatalmas, csizmára emlékeztető kő. Természetesen nem lehetett kihagyni, hogy beleülve le ne fényképeztessem magam. Mellesleg nagyon kényelmes, ha nem álltak volna sorba többen is, biztosan ücsörögtem volna benne egy ideig. Az út végén, hegyoldalra felsétálva megnéztem a The Organ névre keresztelt szikla együttest, mely nagyon hasonlít a Badacsonyban található sziklafalhoz.

Visszatérve az átjáróhoz, úgy döntöttem megkeresem a Wishing Chair nevű szék alakú oszlop együttest, hogy kívánjak valamit. Körülbelül fél óra keresgélés után muszáj volt megkérdeznem egy ott dolgozót. Szerencsére megmutatta, és megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem találja, ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit a látogatók feltesznek neki. Mondjuk érthető is, hiszen a több tízezer oszlop közül nem egyszerű megtalálni azt a bizonyosat, amire le kell ülni. De szerencsére nekem meglett, bele is ültem, kívántam is, és még fotó is készült róla.

Majdnem 3 óra nézelődés és fotózgatás után, úgy döntöttem, ideje tovább állni, mert hosszú vár még rám. A látogatóközpontba visszatérve útbaigazítottak, hogy merre kell menni Carrick-A Rede Rope Bridge felé, és szóltak, hogy siessek, mert egy óra múlva zárják a kasszákat. Gyorsan bepattantam az autómba, és 15 perc alatt már ott is voltam.

A Carrick-a-Rede and Larrybane egy nyitott öböl, ahol a nagyjából 50 méter magas tengerbe érő sziklafal tetején lehet végigsétálni. A nagyjából egy kilométeres séta végén elérkeztem a hely igazi nevezetességéhez a Rope Bridge-hez, azaz a kötélhídhoz, amely a Carrick szigetre vezet át. Elsőre nem is tűnt annyira félelmetesnek a két vékony pallóból álló híd, de ahogy ráléptem, rögtön éreztem, mennyire mozog a lépteim alatt. Amikor megérkeztem, az egyik dolgozó épp egy megrettent turistát vezetett vissza, aki a segítsége nélkül, lehet, hogy még most is a szigeten lenne. Rossz belegondolni, hogy a halászok, a századelőn, egy szál kötélen másztak át a szigetre, majd vissza, a felszerelésükkel, és a teljes fogással. A szigetről persze még csodásabb látvány nyílt a sziklafalra és a környező szigetekre, úgyhogy nem állhattam meg, hogy újra nekiálljak fényképezni.

Ezután már tényleg tovább indultam, hiszen már későre járt és én lehetőség szerint nem akartam sötétben vezetni. Nagyjából 2 órába telt, míg megérkeztem aznapi végcélomhoz. Útközben a lehető legváltozatosabb és leggyönyörűbb tájakon haladtam keresztül. Voltak sziklák, erdő, kopár hegyek, és közvetlen tengerparti út is. Szívem szerint itt is minden kilométeren megálltam volna, hogy fényképezzek, de nem tettem, mert tényleg sürgetett az idő.

Már sötét volt, mire megérkeztem a Whitehead nevű kedves kis tengerparti falucskába. Egy rövid séta után le is parkoltam a kocsit estére. Mivel kocsim volt, úgy éreztem, ezzel már tető van a fejem felett, így többek közt gazdaságossági okokból is, nem foglaltam magamnak szállást. Az volt a tervem, hogy a kocsiban töltöm az éjszakát. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, leszámítva azt, hogy a napközben tapasztalt gyönyörű időjárás a nap lementével sajnos elég hidegre fordult a tengerparton. Több rétegnyi ruha felvételével szerencsére sikerült átvészelnem az éjszakát, de legközelebb biztosan kétszer is meggondolom, hogy érdemes-e a kocsiban éjszakázni márciusban.

Másnap reggel, korán útra kellett kelnem, hiszen fél tízre a Belfast központjában kellett lennem, hogy leadjam az autót. Habár az út nagyjából csak 25 km volt, számoltam azzal, hogy dugó lesz, és persze azzal is, hogy eltévedek. Útközben még gyorsan megálltam a Carrickfergus-ban, hogy megnézzem a nevezetes várat, de ez sem tartott tovább 20 percnél, már folytattam is az utam.

Ahogy vártam, természetesen be is dugult az út, ahol pedig lehetett menni rendesen, ott sikerült eltévednem. Persze még meg is kellett tankolnom a kocsit mielőtt visszaviszem, ami tovább fokozta a bonyodalmakat. Többszöri segítségkérés után sikerült megérkeznem a belvárosba, majd pedig sikerült megtalálnom a Great Victoria streetet is. (Azóta sem tudom, hogy találtam oda, mert mint később kiderült, én a térképen a sima Victoria streetet néztem ki célállomásul.) Szerencsére épp időben kiszúrtam a hatalmas AVIS feliratot a túloldalon, úgyhogy gyorsan lekanyarodtam balra, tettem egy kört a háztömb körül, átvágtam a forgalmon, és leparkoltam az elkerített részre. Berohantam az irodába, és nagyjából 9:26-kor sikerült visszaadnom a kulcsot.

Úgy érzem abszolút megérte autót bérelni, bármikor újra végigcsinálnám. Az autóval járó függetlenség minden pénzt megért. Az út hatalmas élmény volt, rengeteg gyönyörű helyen jártam és nagyon sok mindent láttam, de sajnos Belfastban véget ért. 24 óra, és 138 mérföld után érzékeny búcsút vettem az autómtól, majd a kölcsönzős srác útbaigazítása alapján elindultam, hogy megkeressem a hostelemet.

Irány északra

Mivel lejárt az egy hónap, amire a Gyreumba ’’szerződtem’’ úgy döntöttem, ideje továbbállni. Épp jókor, ugyanis a lengyel lány pont most utazott haza 2 hétre, és Colum, a tulaj is úgy döntött, elutazik kb 10 napra, szóval én is szedtem a sátorfámat.  Első úti célon az Észak-Írországban található Derry.

Szóval vasárnap felpakoltam a cuccomat, adtam egy nagy adag kaját a macskának és elindultam Sligo felé. Mivel senki nem volt otthon, így persze már megint stoppolnom kellett, csakhogy ez vasárnap reggel nem megy annyira könnyen. Kb 2 km-en keresztül kellett húznom a bőröndömet a nem épp jó minőségű úton mire valaki felvett. Innen már gyorsan ment, nagyjából 1 óra 15 per alatt bent is voltam Sligoban, így elértem a korábbi, délben induló buszt.

Nagyjából 2 és fél órába telt, míg megérkeztem Derrybe. Itt találkoznom kellet volna a couchsurfing vendéglátómmal, Tarával, de ő sajnos késésben volt. Jobb dolgom nem lévén, egyedül indultam felfedezni a várost. Célba is vettem kicsiny bőröndömmel a városfalat. Erről azt érdemes tudni, hogy egész Írországban Derry az egyetlen olyan város, amelyet teljes egészében fal vesz körül. Na nem kell valami nagyon nagy dologra gondolni, valójában csak a közvetlen belvárost veszi körül. Az egész körülbelül egy mérföld, így könnyen körbe lehet járni és remek kilátás nyílik róla a városra. Egy turistacsoport előadását sajnos többször is sikerült félbeszakítanom bőröndöm zajával, így úgy döntöttem, inkább leülök egy kicsit és élvezem a remek napsütést. A város amúgy nagyon kellemes, kisvárosi hangulatot nyújt a maga 100 000-es lakosságával, de minden megvan benne, hogy élhető legyen. Mivel Tara még mindig nem érkezett meg, így úgy döntöttem továbbállok, és megnézem, mit rejteget még számomra a város. El is indultam a Folyl folyó felé, hátha látok valami érdekeset út közben.  A Diamond square és a városháza megtekintése után elérkeztem egy fehér gyalogoshídhoz. Mint később vendéglátómtól megtudtam, ez a tavaly épült Béke hídja, és a protestánsok, akik főként a folyó túloldalán laknak, és katolikus városlakók meg békését szimbolizálja. Egy kis ücsörgés a hídon a napfényben és az utca(híd)zenészek hallgatása után, már el is érkezett a megbeszélt időpont.

Majdnem 5 óra volt, mire vendéglátóm végre megjelent a buszpályaudvaron, de mivel kocsival volt, már indultunk is a közeli lakása felé. Itt ledobtuk a cuccainkat és indultunk és indultunk is vissza, hogy még a napsütésben megmutassa a város legérdekesebb részeit. Közben mesélt a katolikus protestáns ellentétekről, és az 1973-mas Bolody Sunday eseményeiről is, melyek folyamán 13 tüntetőt öltek meg. Az érintett városrész házfalait azóta hatalmas falfestmények díszítik, melyek az áldozatokra emlékeztetnek, és a békére szólítanak fel. Érdekes volt látni, hogy a város részei mennyire elkülönülnek. Az írek lakta részeken néhol zöld-fehér-narancsra festik az útpadkát, és a lámpaoszlopokat, míg az brit részeken kék-fehér-pirosra. Persze nem egy ír zászló is látható a városban.

A városnézés végeztével indultunk is haza, ugyanis Tara két másik vendéget is várt az estére. Ennek köszönhetően sajnos ki is szorultam a kanapéra, de annyi baj legyen, végül is couchsurfingelek. Rövidesen meg is érkezett a két másik surfer, Alex, egy angol srác, és Ala, egy kinai lány, akik mindketten Belfastban laknak, és stoppal jöttek át, végig a tengerparton. Gyors ismerkedés után máris újra úton voltunk, hogy az estét egy pubban fejezzük be, pár sör kíséretében. A hely nagyon hangulatos volt, élő ír zenével, aminek köszönhetően néhányan táncra is perdültek.

Az este vasárnap lévén nem tartott túl sokáig, hamar haza is indultunk, hiszen mindannyian meglehetősen fáradtak voltunk és Tarának másnak dolgoznia kellett. Hazafelé még bedobtunk egy pizzát, aztán irány a lakás, hogy lepihenjünk.

Másnap reggel korán keltünk, és vendéglátóm volt olyan kedves, hogy kivitt a reptérre, ahol búcsút is vettünk egymástól…

Stoppal Írország körül

Avagy hol nem találkozik magyarokkal az ember

Gondolom, néhányan már tudjátok, hogy jelenleg Írországban tengetem az életem. Már majdnem egy hónapja itt vagyok, de eddig még nem született bejegyzés a blogon ezzel kapcsolatban. A megérkezésem meglehetősen kalandos volt, majdnem 30 órába telt, míg a pompás SkyCourt váróból megérkeztem az északkelet-írországi méltán híres Gyreum hostelbe, de ezen a blogon annyiszor lehetett olvasni a reptéren északázásokról, majd a másnap, félkómás városnézésről, hogy úgy gondoltam, ennek nem teszem ki még egyszer a népes olvasótábort. Azóta is történt velem egy s más, de egyik program sem volt önmagában annyira ütős, hogy megérjen egy posztot.

Nem úgy a múlt hétvégén, amikor is úgy döntöttem, hogy elutazok északra, Donegal megyébe. Péntek délután buszra ültem, és meg sem álltam Donegal town-ig. Itt egy gyors városnézés után el is foglaltam aznapi szállásom.

Másnap reggel útnak is indultam aznapi célom, a Slieve league hatalmas sziklája felé. És itt jön el a poszt valódi apropója, ugyanis ezen a blogon eddig még nem említett közlekedési formával kívántam megközelíteni az objektumot.Terveim szerint stoppolással akartam elérni végcélomat. A hostelből elindulva, az út szélén gyalogolva gyorsan ki is tettem bal kezemet felfelé mutató hüvelykujjal és csodák csodájára, az első autó meg is ált. Ez könnyen ment – gondoltam. A kedves hölgy segítségével 10 km-el közelebb kerületem a célhoz. Másodjára már nem volt ennyire szerencsém, legalább fél órát kellett várnom és gyalogolnom ahhoz, hogy végre valaki felvegyen. Nagyjából 2 órába telt, míg a 40-45 km-es távot sikerült legyőznöm Kilcar-ig. Itt találkoznom kellett volna egy holland lánnyal, de sajnos a technika ördöge közbeszólt, így egyedül kellett folytatnom az utam. 10 km tengerparti gyaloglás és némi stoppolás után megérkeztem a csodás Slieve leaguehez. A szikláról annyit érdemes tudni, hogy a maga 600 méteres magasságával ez Európa legmagasabb tengerparti sziklafala. Pechemre hatalmas köd/felhő volt, így az alsó 100-150 méternél többet nem láttam a belőle. De ha már ott voltam, gondoltam körülnézek egy kicsit, így elindultam túrázni egy lengyel sráccal, a szikla csúcsa felé. Vesztemre. Monda hogy ő keresztül akar vágni az egész sziklán, a következő faluig, ahol a szállása van. Gondoltam elmegyek vele egy darabig, és majd lesz a mi lesz. Nagyjából egy órányi erőltetet menet után közölte, hogy még csak kb az út 20%-át tettük meg. Úgy éreztem, döntenem kell, akarok e további 3-4 órán át szenvedni, vagy visszafordulok és megpróbálok visszajutni a kiindulási ponthoz, annak ellenére, hogy korábban a helyiek is óva intettek, hogy a ködben könnyen el lehet tévedni. Gyors mérlegelés után úgy döntöttem, életem kockáztatása árán is, de visszafordulok. Nagyjából újabb egy órányi bolyongás után a kb 30 méteres látótávolságban, csurom vizesen, meggyötörten, de sikerült visszaérnem a kilátóponthoz. Mivel továbbra sem sikerült telefonos kapcsolatot létesítenem, úgy döntöttem, visszamegyek Donegal town-ba. Szerencsére egy spanyol pár felvett, és mivel ők is oda tartottak, el is vittek az egész úton, gyakorlatilag ’’háztól’’ házig.

Másnap, az előző napi sikereken felbuzdulva, és a pénztárcám kímélése érdekében, úgy döntöttem, hogy egészen hazáig fogok stoppolni. Fel is kerekedtem reggel, de valahogy nem ment olyan simán, mint előző nap. Úgy vélem, ez többek között betudható a gyér vasárnap reggeli forgalomnak is, de nem csüggedtem, inkább tovább álltam, hátha egy másik helyen jobban járok. Hamarosan meg is lett az eredménye, majd néhány fuvarral később már Rossnowlough-i tengerparton voltam. Állítólag ez Írország egyik legszebb tengerpartja, és nyaranta turisták ezrei keresik fel homokos tengerpartját. (Bár kétlem, hogy errefelé túl meghatározó lenne a nyár.) Mivel nem találtam különösen lenyűgözőnek, a szörfösök és a híres hotel megtekintése után folytattam utam, nem is sejtve, hogy egy stoppolással később, az kinn tartózkodásom eddigi egyik legnagyobb meglepetése vár rám.

Éppen Ballyshanon külsőn stoppoltam, amikor is meg ált egy fekete kisautó. Egy aranyos hölgy vett fel, akivel szóba is elegyedtünk, majd rövidesen jött a kérdés, hogy honnan jöttem. From Hungary- válaszoltam, mire aranyosan rácsapott a térdemre, és csak annyit mondott, – Én is. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a megletetéstől. Innentől persze magyarul folytattuk, elmesélte, hogy a lánya után jött ki, és jelenleg takarítónőként dolgozik. Mondta, hogy nem gyakran vesz fel stopposokat, eddig egy srácot vett fel, de véletlenül pont az is magyar volt. Volt olyan kedves, és ahelyett, hogy csak Grange-ing vitt volna, ahova tartott, tett egy kis kitérőt a Mullaghmore félszigetre. (Hozzáteszem, nem ő volt az egyetlen, aki egy kis plusz utat vállalt értem.) A félsziget tényleg nagyon gyönnyörű volt, sajnálom, hogy csak egy helyen álltunk meg, de azért mégsem akartam rabolni az idejét. A gyors kitérő után hamar elérkeztünk a végcéljához, ahol útba is igazított, hogy hol érdemes stoppolni.

Nem telt bele 10 perc, már újra úton voltam. Két lány vett fel, akikkel persze rögtön elkezdtünk beszélgetni. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy az egyikük magyar (a másik pedig skót). Itt már tényleg elakadt a szavam egy pillanatra. Mekkora lehet az esélye annak, hogy Írország egy eldugott szegletében egymás után 2 magyar vegyen fel stoppolás közben? (aki pontos számost tud mondani, azt nyereményben részesítem) Kedélyesen elcsevegtünk, szerencsére ők Sligo-ba mentek, így gyakorlatilag utam nagy részét magam mögött is tudtam.

Gyors Sligo-i városnézés után végleg hazafelé vettem az irányt, és két szerencsés stoppolással meg is tettem a hátralévő 30 km-t. Hazaérve holt fáradtan rogytam le. Majdnem 200 km stoppolás, és nagyjából 15 különböző autó után bátran jelenthetem ki, hogy Írország a stopposok Mekkája.

A közeljövőbben remélhetőleg újabb, ha nem is stoppolós, de utazós kalandok kerülnek fel a blogra.

Reggeli Annecy-ban

Kicsit megkésve bár, de azért beszámolnék a tegnapi napunkról.

Szokásainkat meghazudtolóan, de vért izzadva sikerült felkelnünk 7.40-kor, hogy mihamarabb útnak induljunk. Sokat nem tötymörögtünk reggel, hanem bevágódtunk egy kocsiba (első generációs Allroad ) és útnak indultunk. A probléma csak az volt, hogy nem volt GPS és annyira nagyon nem is voltunk járatosak a környéken, bár Samu állítása szerinte már volt ott (Annával)
Még előző nap este átestünk egy útbaigazításon, de az oly mértékben volt kavarkádos a fejünkben, hogy notebook-google maps-szel valamit iPhone segítségével vágtunk neki utunknak. Samu volt a pilóta, jómagam pedig a navigátor… Gond nélkül odataláltunk Egyszer sem tévesztettünk.

Aztán megérkeztünk. Túl sok időnk nem volt, mert vissza kellett érnünk délre Genfbe, mert szükség volt a kocsira amit elhoztunk. Annecy 35 km-re van Genftől, szóval 1 óra alatt kényelmesen meg tudtunk fordulni.
Reggelivel indítottunk, ettünk fincsi croassant, lekvárral, hozzá fincsi kávé… Nagyon jól esett, mert már farkas éhesek voltunk.

Reggeli után krúzoltunk egyett a kisváros szűk utcáin, ami engem kicsit Kőszegre emlékeztetett. Aztán elérkeztünk egy részhez ahol a tó benyúlik a városba és a vízen átívelő gyalogoshíd Velencei hatást kölcsönzött a magunkfajta túristáknak. Időnk fogytán volt, és már a kocsi felé akartuk venni az irányt, mikor belefutottunk egy vasárnapi piacba. Gyönyörű látvány volt, hogy a szűk utcákon kis sátrakból árulták a szebbnél-szebb gyömölcsöket, sajtokat, sonkákat… Sajnos sok nem tudtunk ott időzi, mert vissza kellett indulnunk. A visszaúton sem volt problémánk, időben megérkeztunk.

This slideshow requires JavaScript.

Miután hazaértünk, a nappaliban a kanapén hunytunk egy picit. Az 1 óra csendespihenő után újabb útra kerekedtünk. Gondoltunk, ha már Genfben vagyunk, talán nézzük meg Genfet is.
Bementünk a belvárosi sétálóutcába ahol azt voltunk kénytelenek felismerni, hogy a genfiek nem dolgoznak vasárnap. Minden üzlet zárva volt. Még egy közértet sem találtunk nyitva. De talán nem is baj, úgysem vásárolni jöttünk, meg nem is biztos, hogy szeretné a pénztárcánk az itteni költekezést. Minden legalább 4x drágább mint otthon… :S De ehhez az ő bérezésük is igazodik.

Miután jól átfagytunk, mert piszkosult fújt a szél, megkerestük a megfelelő villamost és hazadzsaltunk. Viszonylag korán hazaértünk 6 körül, úgyhogy vacsoráig egy újabb csendespihenőt tartottunk. Samu bealudt, én csak próbáltam, aztán filmnézésbe torkollott a dolog.

Esti vacsi durva előétellel kezdődött. Rákot ettünk. Még én is.
Arra kezdek rájönni, hogy egyre bevállalósabb vagyok a gasztronómia területén és pozitív csalódások érnek. Finom volt A folytatásban sonkás-sajtos tésztával csillapítottuk éhségünket. Az is nagyon finom volt.

Este még egy filmnézéssel ringattuk magunkat álomba és most már pakolunk és készülünk a hazautazásra!

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!

See you next time!

Balázs

Egy kör a Genfi-tó körül

Szombaton dél körül bepattantunk az autóba és körbeautóztuk a Genfi tavat. Úgy gondoltam, néhány kép többet mond, mint amit szóban leírhatnék. De most, hogy összraktam a slideshow-t látom, hogy inkább a fejünkben tároltuk el a lélegzetelállíztó táj látványát, nem pedig a gépünkben. Illetve Samu gépén még jópár kép lehet, de ő természtetesen nem hozott kábelt a gépéhez és nem SD kártyával működik, így az ő képei pillanatnyilag nem kerülhet a nagyközönség elé. Most érjétek be ennyivel

This slideshow requires JavaScript.

Találós kérdés

Szerintetek mennyibe kerül egy átlagos kertes ház Genf környékén? (Az árakat svájci frankban kérjük)

Az autókiállítás

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy kivételesen nem volt szenvedés a korai kelés… Úgy lőttünk ki az ágyból 9(:)) órakor, mintha hashajtót vacsoráztunk volna előző este. Lelki szemeink előtt SLS Mercik és Veyronok forogtak, és mikor felértünk a nappaliba alig tudtuk felfogni, hogy itt bizony még reggelit is kapunk. .. Nem is akármilyet! Jó, na inkább nem fejtem most ki, hogy pontosan mi volt az asztalon, lényeg, hogy a svájci vendégszeretetnek megfelő. Jól bezabáltunk, majd nyakunkba vettük Genfet… Vagyis inkább a Palexpoó. Kit érdekel Genf, ha az egyik legnagyobb csarnokukban (akkora, hogy akár ejtőernyőzni is lehetne benne ) a világ legcsodálatosabb személygépkocsijai várnak minket. Nem volt nehéz bejutni, nagyjából 5 perc alatt átjutottunk a beléptetőrendszeren jegyekkel a kezünkben. Az előtérben elővettük a zacskóinkat, felcsíptettük a kabátunkra, majd elhintettünk egy imát, hogy a nap közben elfolyatott nyál beléjük férjen.

Cserélni kellett. Úgy kalkuláltuk, hogy 4 körül végzünk, aztán kicsit lófrálunk majd még a belvárosban. Hát nem lett, 5 kor Balázs még aktívan Honda Civic gombot nyomogatott és műszerfalat taperolt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy megfelelő a minősége. .. és, hogy kéne-e! Ezt úgy nagyjából 300 autóval  csinálhattuk végig, a kezünk nap végére úgy nézett ki mint az aktív ekcémásoké. Rettenetes, hogy micsoda felhozatalt kapott a világ, egyszerűen nem bírtunk betelni a látvánnyal. A világ gyakorlatilag összes autógyártója és tuning cége ott volt, (talán még több is:)) a kötelezőeken kívül egy csomó olyannal is találkoztunk amiről még az életben nem hallottunk. És jók voltak! Nagyon jók!

5 körül kezdtünk kifulladni. Talán ekkor mondta a Balázs, hogy reszket a lába. Gyorsan be is vetettük magunkat egy Lexus LS600H ba, amiben egészen véletlenül még masszázs is volt. Átszellemülten, csukott szemmel élveztük az arab sejkek életét, közben visszeres lábunkat vakargattuk. Fantasztikus volt. Viszont sajna nem sikerült teljesen regenerálódni, mert nem sokkal később úgy rogytunk be a 60milkás ML65 AMG merdzsóba, mint túszók lecsukott szemmel egy Zsuk furgonba.

Fél 9 körül értünk a végére. A Volvó standját így se láttuk, a Citroennél pedig már kapkodni kellett. Ez amúgy nagy kár, mert csodálatos autókat vonultattak fel ők is, (talán az egyik, legtöbb innováción keresztül ment gyártó mind technikailag, mind desigban!) a DS5 véleményünk szerint az egyik legszebb autó volt a kiállításon.

Elég sokat beszélgettünk Balázzsal arról, hogy mégis mi értelme volt, hogy eljüttünk ide, hiszen 20-on éves taknyosok vagyunk akiknek még fűnyíróra sincs pénzük. Dedósak vagyunk? Vagy infantilisek? Hát fenese tudja, mindenesetre a végső konklúzió az volt, hogy nem kell nagyon gazdagnak lenni ahhoz, hogy manapság az embernek élvezetes, szép autója legyen és örülni tudjon neki. Minden high-tech, minden minőségi, még a Kia meg a Hyundai is odabaszott a kis autóikkal. Balázs lehet, hogy szerelmes az RS4-es Audiba és 4 színben szertné látni a garázsában, de a végére ő is belátta, hogy egy Skoda Fabiával is boldog embernek lehet lenni.

Eltökéltük, hogy szorgalmas és élelmes emberek leszünk, akik apait anyait beleadnak, hogy még ebben a világban az utolsó csepp benzin elporlasztása előtt 4 kerekű durrogó autóban téphessenek valamelyik alpesi szerpentinen!

Még jó pár mondatot tudnánk írni, most azonban vár minket Montreux és a svájci tehenek.

This slideshow requires JavaScript.